Kultúroltás 2013.

A tradíció mint feladat

 

2013. február 25.

Önéletírás, olvasás és írásoktatás mint a saját múlt kimozdítása

„Megkönnyebbülni annyi, mint levetni magunkról az érzelmek és a gondolatok terhét azáltal, hogy papírra vetjük őket.”

Az önéletírás örök és izgalmas kérdésének vizsgálatát hallgathatjuk meg a 2013.március 20-án és 21-én A tradíció mint feladat címet viselő kétnapos konferencián.

Erről a témáról Mekis D. János, Z. Varga Zoltán és Petres Gabriella fog előadást tartani nekünk.

Véleményem szerint az irodalomnak ez a területe kimeríthetetlen és mindig képes újdonsággal szolgálni. A történelem során már bebizonyosodott, hogy minden korban éltek és élnek ma is személyek, akik úgy vélik, hogy az ő személyes sorsuk megörökítésre érdemes.

Az önéletírással rokon műfajoknak tekinthetők az emlékiratok, az életrajzok, az énregények, az önéletrajzi regények, a naplók, az önarcképek és az esszék.

Philippe Lejeune szavai fejezik ki számomra a legteljesebben az önéletíráshoz, vagy a napló műfajhoz kapcsolódó lelki hatásokat. Önéletírás, élettörténet, napló című művében leírja a napló műfaj sajátos problematikáját. „A napló már kezdettől fogva virtuálisan befejezetlen, hiszen mindig lesz az írás után megélt idő, mely újabb írást tesz szükségessé, s egy napon ez az idő a halál formáját ölti magára.”

A megkönnyebbülés, a kimondás sokak számára egyfajta terápiaként szolgál, segít feldolgozni a velük történt eseményeket, és az őket ért benyomásokat. Az írás során, már önmaga számára is értelmezi a szerző a leírtakat, ami gyógyító erejű vagy igényű is lehet. Ennek során az íróban a megsemmisítés és a megőrzés vágya egyaránt jelen van. Erről a jelenségről így ír Lejeune: „ A vedlés logikájáról van itt szó: levetjük az elöregedett bőrt, megszabadulunk tőle, hogy újjászülessünk, mint a főnixmadár. Vajon melankolikus-e ez a gesztus? Vagy örömteli? Újra olvassuk? Leírjuk-e a gesztust a következő napló elejére, melyet majd szintén el fogunk dobni? Gyakran éves szertartásról van itt szó – egyfajta nagytakarítás ez, így könnyebb újból nekikezdeni.”

Z. Varga Zoltán által szerkesztett Önéletírás, élettörténet, napló: Válogatás Philippe Lejeune írásaiból címet viselő kötetben az önéletírás és a naplók közötti összehasonlítások magyarázatát is megtaláljuk. „A különbség a napló bejegyzésének a mű belső világához képest külsődleges volta. Míg az önéletírásban a befejezés az események belső logikájából fakad, legalábbis az elbeszélő legtöbbször ezt a hatást igyekszik kelteni, s végpontja szükségszerűen az önéletírás lejegyzése, addig a napló esetében a bejegyzés nem, vagy alig látható és tervezhető előre, többnyire valamilyen külső eseményhez köthető (halál, öngyilkosság, betegség, a hordozó közeg-füzet, notesz stb. –betelése stb.). A szerzői pozícióhoz kapcsolódó korlátozott tudás adja a napló írásának és olvasásának sajátos feszültségét, legalábbis ami a történések, események, cselekedetek, összefüggő történetté formálását illeti.”

A poszt-strukturális szubjektumelmélet tagadja az önmagával azonos önéletrajzi én nyelvi megfogalmazásának lehetőségét. Kérdésessé válik az eredet felől elgondolt személy és a neki megfelelő szerző alakzata, ezen kívül még a valóság-fikció kételemű szembeállítása és a határok megvonása irodalmi, illetve más elbeszélő művekben a szövegek megnyilatkozás-szerkezetének különbsége alapján –olvashatjuk Dobos István Az én színrevitele: Önéletírás a XX. századi magyar irodalomban című művében. „Az önéletíró a másik kerülőútján jut el önmagához. Az emlékezős számára az én színrevitele lehetőséget ad arra, hogy önazonosságát megváltoztatva újra élje egykori énjét, s a benne feltáruló lehetőségekkel szembesülve alakítsa ki identitását. Az önéletrajzi szerződéssel megalapozott olvasásban a színrevitel egyszerűen szerepjátékként jelenik meg, ami gyengíti az elbeszélés tényszerű hitelességének benyomását, ezért csakis szépirodalmi alkotások sajátjaiként elfogadható.”

A naplóírás sajátos kettőségéről az alábbiakat olvashatjuk Szávai János Az önéletírás című művében: „az író megőrzi a naplónak a romantika óta hagyományossá vált, befelé forduló, önelemző, intim jellegét, ugyanakkor viszont azzal a szándékkal ír, hogy minél többen olvassák; számít a sikerre. Egyrészt azt a látszatot kelti, hogy a napló nem a nyilvánosságnak, hanem kizárólag házi használatra íródott, másrészt igyekszik írását minél vonzóbbá tenni az olvasók számára.”

A konferencia programjának egy szeletét megragadva szeretném ajánlani az előadást minden érdeklődőnek. Mekis D. János, Z. Varga Zoltán és Petres Gabriella neve a garancia arra, hogy a konferencia teljes programja tartogat számunkra számtalan érdekes, elgondolkodtató és új információt.

Jávori Judit Vera

Források:

Önéletírás, élettörténet, napló: Válogatás Philippe Lejeune írásaiból, Szerk. Z. VARGA Zoltán, L’ Harmattan, Bp., 2003.

DOBOS István, Az én színrevitele: Önéletírás a XX. századi magyar irodalomban, Balassi kiadó, Bp., 2005.

SZÁVAI János, Az önéletírás, Gondolat, 1978, 103.

 

 

 

 

2013. március 11.

Ulickaja, kultúra, oltás: Élménybeszámoló, avagy visszaemlékezés korábbi rendezvényeinkre

Írta: Dajkó-Ráncsik Nikoletta

Olvasó orvosok

Gilbert Edit rendezvényei mindig nagyon izgalmasak, és egytől egyig bővelkednek meglepő fordulatokban. Az első efféle, melyen volt szerencsém részt venni, egy pár évvel ezelőtti Ulickaja-konferencia volt Ljudmila Ulickaja két regényéről, a Médea és gyermekeiről és Kukockij eseteiről.

Gondolhatnánk, hogy mi ebben a különleges, irodalmi konferenciák mindig is voltak, lesznek, és nem az jellemzi őket, hogy különösebb izgalmakban bővelkednének. Ha így gondoljuk, elég nagyot tévedünk. Mert megszoktuk, hogy irodalomról irodalmárok beszélnek komoly arccal, vallásos átszellemültséggel, hosszú, érthetetlen szakkifejezésekkel.

Közel sem ez történt. Orvosregényekről lévén szó G.E. orvosokat, nőgyógyászokat és pszichológusokat hívott meg, hogy irodalmi laikusként a saját szakmájuk felől közelítsék meg az olvasottakat. Egy ilyen felkéréstől még a legtekintélyesebb orvosprofesszor is megriadna, kapálózna a gondolat ellen, hogy dehogy, micsoda agyszülemény ez, nem filosz ő, hogy holmi regényekről értekezzen. Nem ért hozzá. Meg egyébként is.

Olvasni tud? Hogyne, hát ki ne tudna. El tudja mondani, hogy mit olvasott? Persze hogy el, nincs abban semmi nehéz. Akkor elolvasná valamelyik regényt és mondana róla pár gondolatot? Végülis mért ne, nem tűnik olyan nehéz feladatnak. Csak egy kicsit szokatlan.

És jöttek. Eleinte zavartan szabadkozva, hogy talán nem túl szakszerűek, aztán egyre jobban belelendülve. Kedves Közönség, erre ki számított? Orvosok, és regényekről beszélnek.

A szakmák közötti átjárhatóság, a közös pontok ilyen egyedi összekapcsolása G.E. többi rendezvényére is jellemző. A könyvek világa erre nagyon jó fórum, hiszen minden irodalom, még csak tágítani sem kell a határokat, úgy is mindenki bevonható.

Az orvosokat sem volt egyszerű rávenni egy ilyen típusú szereplésre, de talán még nehezebb volt a dolog a papokkal. Ulickaja új könyve, a Daniel Stein, tolmács ugyanis a vallások közötti párbeszéd lehetőségeit feszegeti, úgyhogy mi sem természetesebb, minthogy G.E. az áprilisi Kultúroltás fesztivál Ulickaja-szekciójába papokat hívott a regényről beszélgetni.

 

 

 

 

 

2013. március 11.

Ulickaja, kultúra, oltás: Élménybeszámoló, avagy visszaemlékezés korábbi rendezvényeinkre

Írta: Dajkó-Ráncsik Nikoletta

Laikusok és polihisztorok

Hogy mért félnek ennyire az emberek nem a szakterületükhöz szorosan tartozó dolgokról beszélgetni, rögtön idekapcsolja a Kultúroltás fesztivál egyik fontos, még le nem zárt kérdéskörét, a laikus-vitát. Ki is a laikus pontosan? Természetesen mindenki, hiszen már nincsenek, tán sose voltak igazi polihisztorok.

Persze nem csak az irodalmat kívülről személők, nem csak az irodalmi laikusok konferenciája volt ez. Irodalomtörténészek, műfordítók, írók és újságírók is jelentek meg szép számmal mind az előadók, mind a közönség soraiban. Gyakran nem is lehetett – nem is kellett – elválasztani, hogy ki az előadó és ki a közönség, hiszen mindnyájan azonos joggal szólhatunk, szólhattunk hozzá bármely témához, mely a kerekasztalokon felvetődött. Ez a gondolat hozza a következő kérdéses fogalmat: mi a centrum? Van-e centrum? Vagy csak a perifériáról látszik?

 

2013. március 11.

Ulickaja, kultúra, oltás: Élménybeszámoló, avagy visszaemlékezés korábbi rendezvényeinkre

Írta: Dajkó-Ráncsik Nikoletta

Vallásokat tolmácsolók és nem elegyedő oldatok

Térjünk vissza a papokhoz. Elképesztő élmény volt látni, ahogy a különböző vallások képviselői egy asztalnál ülve egyazon témáról beszélgetnek, ki-ki a maga szemszögéből.

Az ókortörténész Vilmos László vezette beszélgetés végül igazi disputává vált, melynek végszavát Schönberger András rabbi mondta ki a maga kedves, de mégis határozott módján: „Ami minket elválasztott az ókorban, az most se fog összekötni.” Ezzel megszületett a válasz a kiskonferencia egyik alapkérdésére: egymásba olthatók-e a vallások? Nem, nem olthatók egymásba.

A kérdés másik felére – avagy kioltják egymást? – a válasz szintén nem. „Alapvető tanításunk a szabad akarat”- mondja megintcsak Schönberger András. Gondolhatnánk, hogy ezzel a különbségeket elnéző békés együttélésre buzdít, de nem, mivel a szabad akarat-elvbe nem férnek bele például a közönségkérdésre szóba kerülő vegyes házasságok: a szigorúan vett zsidó vallás szerint „zsidó nő nem köthet házasságot katolikus férfival”. Összegezve mindezt: a vallások sem nem olthatók egymásba, sem nem oltják ki egymást, sem nem keverednek.

Kémiai hasonlattal élve olyan ez, mint az oldatok, melyeket hiába öntünk egy edénybe, nem keverednek, az összeöntés ráadásul felületi feszültséget eredményez, melynek ellentétes pólusai soha nem fogják engedni, hogy egybeolvadva homogén, egynemű, feszültségmentes elegyet alkossanak.

 

 

 

2013. március 11.

Ulickaja, kultúra, oltás: Élménybeszámoló, avagy visszaemlékezés korábbi rendezvényeinkre

Írta: Dajkó-Ráncsik Nikoletta

Zárszó?

E sorok írójaként büszkén mondhatom, hogy e rendezvény szervezésében már magam is tevékenyen részt vehettem, és remélem, lehet ebben az élményben részem még számos alkalommal. Hosszúra sikeredett beszámolómat hadd zárjam egy rég elavult mondatommal, melyet ama bizonyos (számomra) első konferencia után írtam, és már bőven nem aktuális senkinek, aki valaha részt vett akár egyen is: „Nem ültem még olyan konferencián, ahol ne unatkozott volna az emberek nagy része, itt meg alig lehetett lelőni a hozzászólni akarókat.” Ez most is így volt. És mindig így lesz, amíg van irodalom, kultúra, Gilbert Edit és laikusok. Na igen. MINDENKI érintett. Aki ezt nem tudná, abba könyörtelenül beoltjuk.

 

2013. március 17.

Hogyan neveljünk (magunkból) igényes laikust?

Problémafelvetés /írta: Barcsi Tamás/

Értelmiségi, civil, laikus

Hannah Arendt filozófus szerint a többpártrendszerű nyugati demokráciákban is elválik egymástól a szabadság és a hatalom, a cselekvés és a tudás: a politika lényege az ügyintézés, amelyet szakértőknek kell végeznie. A nyugati demokráciában is meglehetősen korlátozottak a politikai részvételi jogok, a választás, illetve a szavazás nem alkalmas arra, hogy megjelenjen az egyének véleménye, amelyek csak nyílt eszmecsere és vita során alakulhatnak ki. A politikai szféra nagy mértékben elsorvadt, helyére a hivatásos politikusok, tehát a politikai szakértők ügyintézése lépett. A pártok felépítése és belső működése pedig sokszor egyáltalán nem demokratikus.

Fontos lenne, ha egyre többen részt vennének a politikában, ami többet, kell, hogy jelentsen mint egy szavazat leadása a választásokon, vagy egy párttal való szimpatizálás.

A közös problémákról folytatott érdemi diskurzusok nélkül a legfontosabb kérdésekben is különböző érdekektől vezérelt politikai szakértők döntenek helyettünk. A független, kérdező értelmiségi, az éber civil és az igényes laikus szükséges ahhoz, hogy valóban demokráciáról beszélhessünk. Kérdés, hogy mit jelentenek ezek a fogalmak, illetve, hogy vannak-e olyan fórumok, eljárások, ahol kifejthetik a véleményüket a közéleti, társadalmi kérdésekben

megszólalók, vagy kérdéseket fogalmazhatnak meg, úgy, hogy ezek tényleges módon hozzájárulhatnak a társadalmi problémák megoldásához.

 

2013. március 18.

Kedvcsináló problémafelvetés rendezvényünkhöz:

Hogyan neveljünk (magunkból) igényes laikust?

/írta: Barcsi Tamás/

A magyar kultúra törésvonalai

Napjaink magyar kulturális élete több törésvonal mentén végzetesen megosztott. A legjelentősebb törésvonal a közélet átpolitizáltsága miatt alakult ki. A „balliberális” és a „konzervatív-nemzeti” szembenállás a kulturális élet számos területén érezteti hatását. Itt nem is elsősorban a különböző „színű” médiumokra, a jobb- vagy baloldallal szimpatizáló televíziókra és politikai lapokra gondolunk, hanem arra, hogy ma már teljesen természetesen illetjük „nemzeti” vagy „ballib” jelzővel színházainkat, könyvkiadóinkat, kulturális folyóiratainkat, nemcsak íróinkat, hanem színészeinket, zenészeinket, de még építészeinket is, attól függően, hogy melyik oldalhoz kapcsolható szellemi körhöz tartoznak. A nemzetiek szerint a balliberális szellemi kör tagjai elitisták, a magas művészet letéteményeseinek tekintik magukat, és ezért mélységesen lenézik azokat, akik az Isten-haza-család eszményeit hirdetik műveikben. A balliberálisok szerint a nemzetiek elavult eszméket, elavult módon fejeznek ki, nacionalisták, kirekesztők, ikonjaik többsége szalonképtelen vagy szellemi-művészi szempontból értékelhetetlen. Az alkotók és intézmények nagy része tudatosan vállalja az adott szellemi körhöz való tartozását, de számos olyan kulturális szereplő van, akiket csak besorolnak egyik vagy másik táborba. Mert valahová biztos, hogy tartozik, gondolja az értelmiségi – hozzánk vagy a másik oldalhoz, mivel „középen” nem állhat senki.

A második fő törésvonalként az agyonsztárolt, illetve a nagyközönség számára szinte ismeretlen, de jelentős értékeket felmutató kulturális szereplők (alkotók és intézmények) közti különbségre utalnánk. Mindkét szellemi táborra jellemző, hogy csak egy szűkebb csoport kap állandó médiafelületet és jut ezáltal nagyobb ismertséghez. Ebben az értelemben mindkét szellemi kör elitista, de amíg a „nemzetiek” a néphez, addig a „balliberálisok” a vájtfülüekhez szólnak, az egyik oldalon ott vannak a „nép tanítója” szerepében tetszelgők, a másikon a mindenhez értő „megmondóemberek”. És akkor még nem is beszéltünk az előzőekben említett két tábor által képviselt irodalom, zene, színház és a csak szórakoztató célú populáris kultúra közti különbségről, sajnos pl. a kereskedelmi televíziók esetében a minőség fordítottan arányos a megjelenési lehetőséggel. Nem gondoljuk, hogy minden rossznak a bulvármédia az oka, de a kultúrára a kelleténél kevesebb figyelmet fordító sajtó a klikkesedéssel együtt azt eredményezi, hogy jelentős értékek sikkadnak el (jó példa erre, hogy számos magyar alkotásra csak akkor figyelnek fel itthon, amikor külföldön már sikereket aratott).

Ugyancsak hozzájárulhat értékek észrevétlenül maradásához a főváros és a vidék kulturális megosztottsága, a „Budapest-centrikusság”. Fontos, nagyobb visszhangot kiváltó események

vagy jelentős alkotó-műhelyek csak ritkán hozhatók kapcsolatba valamelyik vidéki várossal, ezek inkább kivételszámba mennek. De ha vannak is ilyenek, általában sokkal kevesebb publicitást kapnak, mint a fővárosiak. Még a nagyobb városoknak is többnyire be kell érnie azzal, hogy „lejönnek” nem „eljönnek” hozzájuk az ismert művészek.

 

2013. március 18.

Kedvcsináló problémafelvetés rendezvényünkhöz:

Hogyan neveljünk (magunkból) igényes laikust?

/írta: Barcsi Tamás/

Mit tehetünk, hogy javítsunk intézményeink működésén, hogy visszaszorítsuk a korrupciót, az uram-bátyám világot, az anti-demokratikus eljárásokat? Nyilván az éber civilnek, az igényes laikusnak, a párbeszédre kész értelmiséginek óriási szerepe lehetne ebben. De betöltik-e ezt a szerepüket? Vagy olyan vékony ez a réteg, hogy hiába is tesznek meg mindent, egy-egy közfigyelmet kiváltó esetet kivéve nem igazán tudnak elérni semmit? Erősebb az állampolgári közöny, a párt- vagy üzleti érdek, a tudományok és művészetek képviselőinek belterjessége?

A Pécs-decentrum Egyesület tagjai úgy vélik, hogy azáltal, hogy olyan közösségi tereket hozunk létre, ahol meghallgatjuk egymás véleményét és elgondolkozunk a másik szempontjain, igenis sokat teszünk azért, hogy egy párbeszéd-centrikus, szolidáris, kérdező emberekből álló társadalom jöjjön létre. Ehhez az kell, hogy civillé, laikussá, értelmiségivé neveljük magunkat, egymást, hogy mindig készek legyünk tanulni a másiktól, készek legyünk elfogadni szempontjait, vagy legalább megpróbálni megérteni a máshogy gondolkodót.

Reméljük, hogy ez a beszélgetés a résztvevőket és az aktív közönséget is gazdagítani fogja új meglátásokkal, felfogásokkal, világlátásokkal és a felvetett problémákat mindenki újragondolja a saját szemszögéből és újra felveti szakmai, baráti, családi körben, iskolában, tudományos és művészeti műhelyekben.