¡Hola! A Sevillában töltött hónapok alatt egyre erősebben fogalmazódott meg bennem, hogy milyen hatalmas potenciál rejlik a közösségi terekben, az emberi kontaktusokban, beszélgetésekben vagy az egyszerű együttes, közös csendekben. Nyilván a mediterrán tér a nyitottnak egy sokkal magasabb fokán működik: nincs tél, hideg, ami bekényszeríti az embereket a szobák szűkösségébe. Télen is folytatódnak a szieszta utáni beszélgetések az utcán, a tereken, a sarkokon, a talponállókban akár éjfélig is, ahol kortól, nemtől és egzisztenciától vagy akár iskolai végzettségtől függetlenül megállnak, leülnek küszöbre, járdára, padra, hogy EGYÜTT legyenek. S ezt nem zavarja sem a gyermek, sem a kutyák, senki, mert ők is részei ennek az együttnek. Ez nem jelent valamiféle tradicionális visszarepülést a múltba, nem jelenti a virtuális terek tagadását, mert az okostelefonok, tabletek, iPadek itt is majd mindenki kezében ott vannak. De ha összetalálkoznak, átkapcsolnak – állapotot frissítenek. A bárok, kávézók asztalainál az emberek nem a saját kütyüiket nyomogatják látszat-együttlétben, hanem hangosan, nyíltan beszélgetnek, nevetnek, örülnek egymásnak és az életnek.

 

Sevilla napközben a tisztaság, az illatfelhő és a hangos nevetés, az örömzene városa. Nyakkendős, vasalt nadrágos középkorú férfi kis szivaccsal tisztogatja a háza bejáratának márványlépcsőjét, fehér űrhajós ruhába öltözött fiatalok sikálják a csatornákat, vagy festik újra minden tavasszal az útjelző bójákat. Ugyanakkor soha ennyi szeméttel, emberi és állati ürülékkel nem találkoztam még a macskaköveken. Reggelenként a kezükben szemeteszsákkal a legközelebbi téren felállított kukákig rituálisan zarándokoló emberekkel, mert a kis utcákban alig-alig van valakinek kukája, ui. kukásautók nem járnak, csak kis motoros biciklin a kukásemberek.

 

Alameda de Hercules, Hercules oszlopai, kőrengeteg, a fák óriásként meredeznek a hatalmas oszlopok között. A tér arca napról-napra másképp mutatkozik meg: imádom a csendes reggeleket, amelyek itt lassan indulnak, az éjszakai nyomok eltüntetésével, a tengernyi szétdobált narancsot, amikor a narancsfák virágának bódító illata vegyül a fertőtlenítő és a mosószappan illatával. Romantika és szürreális elemek egyvelege, amikor a kis girbegurba utcácskákat összekötő apró terecske közepén egy szemeteszsákból egy véres bikafej mered ránk, Chili kutyánk izgatottsága tetőfokára hág. Déltől a turistáké és a gyerekeké a főszerep egészen éjjel 10-ig, amikor a gyerekek aludni térnek, de a felnőttek a talponállókban, kocsmákban, kávézókban és tapas bárokban az éjszaka közepéig mulatnak, zenélnek, hangos szóval dicsérik az elmúlt napot, köröttük kutyák játszanak. A kis boltok eladói, tulajdonosai már pár hét elteltével ismerősként integetnek, esténként egymással trécselnek kint a boltjaik előtt, hogy aztán a reggeli napsütés ünnepélyes csendjében újrainduljon minden, az élet körforgása.

 

Talán épp a nyilvános tereknek ez a csodás vonzereje magyarázza azt is, hogy a spanyolok lakásaiban nincs fűtés, a börtöncellákra emlékeztető, mégis gyönyörűséges kovácsoltvasrácsos ablakok mögötti lakások terében elvétve töltenek időt – ha otthon maradnak, akkor is inkább a buja növényekkel körberakott tetőteraszokon, ahova besüt a nap. Az egyetemi oktatói szobák is zsúfoltak, öten-hatan ülnek egy-egy apró teremben, s ha valakihez egy-egy hallgató bemegy, a másik kollégának már ki kell jönnie, de mindez számukra nem jelent problémát látszólag…

 

A házunk lépcsőházát takarító örmény illegális bevándorló asszony szerint, aki amúgy odahaza egyetemet végzett angol nyelvtanár: szinte mindenük odaveszett az elmúlt időben, nulláról kezdték újra Sevillában, tíz éve nem látta az édesanyját, de nem menne vissza semmi pénzért. Bár itt házakat takarít, mindenki mosolyog rá, s ennél több nem kell.

 

Sevillában szinte mindig szól a zene: gitár, ének, tánc, körötte tapsoló és flamencót táncoló nők és férfiak hol pénzért, de főként csak saját örömükre. A heti bolhapiac után a Feria utcáján a lakóautó körül egy-egy sörrel a kezükben ad hoc összeverődött különböző korú, nemű és nemzetiségű emberek gitárkíséretes, felszabadult éneke hallatszik: spanyol és gipsy, itt nem számít. Sőt! „Hiszen minden, ami flamenco, csak egyszer lobog igazi tűzzel. Pont ezért tud akkora lángon égni – egészen elhamvadó zenei áldozat.”

 

A hangzavar mindenütt alap. Hamed, a pakisztáni dürümös angol-spanyol kevert nyelven hangosan büszkélkedik minden hozzá betérőnek, hogy itt van ez a magyar kissrác, aki „con picante”, sőt inkább „much more” rettenetes csípősen eszi a gyrost, s ezt a szülei engedik, amin a spanyolok csak bőszen álmélkodnak. Ők inkább az édeset szeretik. J

 

Szóval hangosak is, bizony: egyik ismerős kolléga épp ebben a szemeszterben váltott intézetet. A germanisztikát, az általa kutatott és tanított gender studies irodalmát lecserélte a turizmusra. Amikor megkérdem egy napsütéses délelőtti közös kutyasétáltatás közben, hogy is érzi magát pár hét elteltével az új tanszéken, szélesen mosolyogva csak annyit mond, miközben rám kacsint: ááá, szuperül, mert végre van saját mikrofonom. Amikor bután nézek rá, így folytatja: április-májustól kezdődően nem lehet már rendesen tanítani, órát tartani. Az előadótermekben a hallgatók a jó idő, értsd a kánikula beköszöntével egyre hangosabban trécselnek, így az előadónak csak mikrofonnal van esélye a saját hangját meghallani, a többiekét túlkiabálni… A turizmus tanszéken mindezt megkapja, sőt: saját irodát is, ami Sevillában luxusnak számít.

 

A profán és szent terek egymásba fordulnak Sevillában: a házak bejárata szentélyhez hasonlít, ahol gyakran gyertya világít, s kis kovácsoltvas kapu választja el a voyeur tekintetek elől a belső teret. Már hetekkel húsvét előtt hatalmas szentélyeket építenek a kirakatokban, illetve a cipő- és ruhaüzletek belső tereiben is: globalitás és tradíció olykor zavarba ejtő egyvelege ez.

 

A közterek mellett a másik teremtő közösség a hermandadok közössége. A hermandadok jelentése testvériség. A katolikus egyház (vagy ettől független szekuláris csoportok) közössége itt kis templomok köré csoportosul, akik a templomi áhítat után (illetve ettől eltérő időpontokban is) nem erednek rögtön útjukra, hanem akár órákig tartó beszélgetésben együtt maradnak a hermandadok házában, kertjében, bort kortyolgatva, tapast eszegetve. A katolicizmus talán itt a legortodoxabb egész Spanyolországban. Az ismerős professzor asszony, Eva szerint, aki irodalmár és sci-fi író egy személyben, Sevillában az időt a nagyhéttel mérik: az év egésze a Semana Santára, a nagyhétre való készülés, egy PRÓBA folyamata, amely aztán a húsvéti körmenetben teljesedik ki. A Semana Santa a zarándoklat és a bűnbánat hete, az ekkorra már a fullasztó-nyomasztó hőségben síri csendben vonuló, vagy épp hangos siratózenével kísért gyászmeneteké, ahol több mázsás aranyozott, pompázatos szoborcsoportokat cipelnek a hívők a csuklyás (capirote), az arcukat is takaró süveges-palástos, arctalan vezeklők és a fekete csipkefejkötős, filmekbe illőn zokogó nők tömegében, hogy aztán húsvét után egy kilenc napon át tartó időutazáshoz hasonló örömünneppel záródjon a világ egyik talán leghosszabb performansza: ahol a nők flamenco táncosnak, a férfiak torreádornak öltöznek, az iskolák bezárnak, a gyárak, üzemek zárva tartanak, s mindenki a sátrakban tölti a napot. Zárt közösség ez, nehéz turistaként belelátni, még nehezebb bekerülni, de talán épp ezért szoros KÖZÖSSÉG.

 

Csodák is történnek Sevillában. Példának okáért ellopták az autónkat. Rögtön a második héten. Volt – nincs. A Divina Enfermera, a Szent Nővérek temploma mellől, a Szűzanya ikonjának és a folyamatosan mopedjükön cirkáló rendőrök őrző szeme láttára. Mindenki ámuldozik, a rendőrök hitetlenkedve hallgatják a sztorit: este 9 után még ott állt, 11-kor pedig már hűlt helye. Ilyen itt nem szokott történni. Micsoda? Ellopták? Nem csak a csomagot emelték ki a csomagtartóból?!

 

Már szinte mi érezzük kellemetlenül magunkat, hogy bizonygatjuk, igen-igen, itt, ebben a csodaszép, mosolygós, napfényben és érett narancsban fürdő, abszolút biztonságosnak tűnő városban. Aztán persze az élet könnyedén áramlik Sevillában tovább, s csak jóval később, hetek múltán tudatosul bennem: nem biztos, hogy színjáték ez a messziről jött idegennek, nem a mundér becsületét védik a sevillaiak, amikor azt állítják, ilyen harminc éve történt náluk utoljára. Nem, ők valóban így élik meg az elmúlást, az elengedést: nem ragadnak bele a fájdalomba, az önsajnálatba, hanem minden nap új élet reményével ébrednek. Minden nap, ahogy minden év is új kezdet itt: igaz, nem az újév napjától számítják az új esztendőt.

 

A sevillaiak bőségben élnek, s ezt nem is takargatják: merik bátran megélni és élvezni a bőséget. Büszkék rá, hogy a legillatosabb, leginkább finom eleganciával öltözött spanyolok élnek errefelé. Ugyanakkor eleven a koldulás intézménye is. Minden egyes nap itt ül a Sierpesen, Sevilla egyik sétálóutcáján a testi fogyatékos, kéz és láb nélküli koldusfiú és pár méterre tőle a magát hatalmas takaróba bugyoláló kézfej nélküli asszony, a transznemű neccharisnyában, erőteljes sminkkel,  a Kanári-szigetekről érkezett, oda visszautazni pénz nélkül nem tudó fiatalasszony, vagy a Feria ismert arca, a rasztahajú középkorú férfi, akinek „bérelt” széke van, s aki valóban intézmény, nem kéreget, nincs kitéve előtte se kalap, se pohár, de aki mindenkitől kap valamit, mert mindenkihez van egy-egy kedves szava.

 

Sevilla erőteljesen a nő, a női energiák városa, s ezt még a véres bikaviadalok sem írják felül. A szoptató anya, az utcán a mellén gyermekkel sétáló csinos fiatal nő vagy az egyetem kerengőjében a szökőkút mellett apró csecsemőjét ringató egyetemista: szinte fel sem tűnik, annyira természetes ebben a kultúrában. Miképp a varázslatos flamenco táncosok vagy a várost járó gipsy jövendőmondó asszonyok. (Apropos: Eva büszke rá, hogy szülei a gipsyk hermandadjához tartoznak, ahova a nemrég elhunyt milliárdos Alba hercegnője is járt.) Talán ezért is vissza-visszatérő gondolatom a NŐ problémája korunkban, ami itt Sevillában még inkább erősödött. De nem, nem csupán a nők esetleges nehézségére gondolok a még mindig férfialapú társadalomban: ugyanide sorolom a szexuális orientációjukban másságukat egyre többen felvállalók problémáit. Sevillában a szigorú és már-már bigott katolicizmus ellenére vagy épp ezért a nőiség energiája hatja át a mindennapokat: feltűnően sok a transznemű, a leszbikus és homoszexuális pár, akik nyíltan vállalják hovatartozásukat, jogilag is szabad a házasságkötés: a transzneműek az önidentitásuknak megfelelő ruhában járnak, a leszbikusok nőt választanak párnak, a homoszexuális férfiak pedig erősen nőies energiákat hordoznak, és ez senkit nem botránkoztat meg. Ugyanilyen feltűnő és erősen domináns a katolikus hívők JELENvalósága: az utcákra nyíló kis üzletek szinte egyharmada a katolicizmus jelképeihez, a hívők hitének gyakorlásához szükséges kellékekhez kapcsolódik, ahogy a flamencóhoz is. A katolicizmus itt nem vallás, hanem életmód. Sevillában a hívők Jézus anyjához és női szentekhez imádkoznak, Jézus és Mária egyenrangú istenségként vannak jelen. Az anyaság, a nő megtartó ereje szinte fizikailag is érezhető. Bizonyára nem véletlen, hogy nemrég került a kezembe egy cikk, amely az apácák által elkötelezetten támogatott újszülöttrablásokról, az elsősorban egyedülálló anyáktól született gyermekeknek „egészséges szellemű”, „szeplőtelen” családokba mentéséről szólt a Franco diktatúrát követően is egészen a kilencvenes évekig. Talán épp ezért is esik most még nagyobb figyelem az anyákra, a nőkre, a bennünk élő nőre. Mi a szerepe a nőknek a mai társadalmakban, multikulti, transzkulturális terekben? Hol vannak a nő és férfi (sors?feladatok) határai? Miképp éljünk nőként úgy önmagunkkal és másokkal, hogy a férfi is férfi lehessen mellettünk? Ez a kérdés a legfőbb hozadéka (persze sok-sok gyümölcsöző szakmai diszkusszión és találkozáson túl) a Sevillában eltöltött közel három hónapnak. Saludos

 

Sándorfi Edina