Kendi Réka Rebeka: Nősorok

Tegnap jött meg a mensesem. Ilyenkor, tudod, mindig felpuffadok, fáj mindenem, és csak feküdni akarok. Feküdni. És azt kívánom, ne lásson senki. De nem lehet. A nőknek nem jár indiánsátor, 
csak mert véreznek. Az élete senkit sem vár meg. 

Hetvenöt nap után mentem csak el ultrahangra. Volt már többször is, hogy ilyen sokat késett, most is azt reméltem, hogy megérkezik. Sosem akartam gyereket. Nem vagyok anyának való. Én agysebész akartam csak lenni, semmi más. A munkám volt az életem. De sosem engedték, hogy hangosan kimondjam. Azt éreztették velem, hogy ha nem akarok szülni, már nem is vagyok nő. 
Hiába, nem hozhattam világra őt. Tiszteltem annyira, hogy elvetessem. 

Az orvos azt mondta, sajnálja. Vajon hányszor mondta már ki ezt a szürkére fakult árva mondatot? Nem akartam elhinni, hogy sosem lehet gyerekem. Miért nem lehetek az élet folytatója? Fájt, hogy elárult a testem, és nem cserélhettem le.

Mindig sok gyerekkel képzeltem el magamat. Imádtam a kisbabákat. Mindig is tudni akartam, milyen érzés szülni. Át akartam érezni, milyen az, hogy kiszakad szívdobbanásom alól egy másik, újabb szívdobbanás. Vér a véremből, hús a húsomból, néhány darab a szerelmemből.
Kislányt akartam és kisfiút. Bármi áron. Nem érdekelt az sem, hogy azt mondták, akár bele is halhatok. Ettől sem féltem, vagy nem igazán, mert a bennem lakó élet életben tartott. Éber voltam és eleven, élni akartam érte, mint azelőtt soha. Végre anya lettem.