Domokos Gyöngyi: A gender és a feminizmus olvasatai

 

A 21. századi feminizmus és gender ideológiának a társadalomban való elterjedése szélsőségesen heterogén és sokszor megalapozatlanul inkorrekt olvasatokat eredményezett. Ezen téves sztereotípiák a különféle feminista diskurzusok generalizációjából erednek, melyek elsősorban a két mozgalom történetének diakronikus áttekintésével fedhetők fel. A feminizmus történetének három szakaszát, azaz hullámát (és egy mellékágát) különböztetik meg:

1. A feminizmus első hulláma (liberális feminizmus): a 20. század elején elsősorban a női jogokért folytatott „szüfrazsett” (francia: suffrage, eredetileg latin suffragium) mozgalomból indult ki. A nők az emancipációt egy androcentrikus mintával való azonosulás révén vélik elérhetőnek. Ennek a feminista diskurzusnak a későbbiekben egy radikális tendenciája kreálódott meg, melynek aktivizmusa szélsőséges intézkedések (károkozás, gyújtogatás, merénylet) formájában nyilvánult meg.

2. A második hullám (újfeminizmus): A 70-es, 80-as években egyes politikai, szociális és magánszférához (pl. fogamzásgátlást, abortuszt) fűződő jogok elérése mellett az androcentrikus világkép megdöntésére irányuló koncepció manifesztálódásával kialakul egy radikális baloldali és polgárjogi feminista tendencia is, ahol a hímnem felett álló női dominanciának az ideája kreálódik meg a maszkulin nem (szélsőséges formáiban az azzal való kontaktus elutasítása folytán a heteroszexualitás totális) degradálásával.

3. A harmadik hullám (posztfeminizmus): a posztmodern feminista akadémiai iskola teoretikus horizonton törekszik a patriarchális gondolkodásminta szubverziójára a férfi-nő bináris oppozíció dekonstruálásával, valamint a női írás kialakítására. Az akadémiai feminizmussal szemben azonban a posztmodern teoretizálásnak a vádját fogalmazták meg a neokonzervatív feminizmus képviselői, többek között Martha Nussbaum, Phyllis Chesler és Rebecca Tuhus-Dubrow, akik a szofisztikált teoretikus episztémék helyett a nők érdekeit védő politikai és etikai törekvéseket preferálják. A globalizációval és a posztkolonizmussal koegzisztens migráció és szegénység feminizálódása, illetve a társadalmi nemi aszimmetria növekedése elleni küzdelem határozza meg ennek a feminista diskurzusnak a főbb célkitűzéseit globális horizonton, a társadalmi emancipáció elérésének érdekében. A posztfeminista neokonzervatív diskurzusban tehát az emancipáció és a nemek közötti kommunikáció kerül a centrális pozícióba. Ez a feminista tendencia a 90-es évektől veszi kezdetét, és egészen napjainkig hat. Ebből a feminista koncepcióból ered a gender studies is, amely a társadalmi nemnek a biológiaitól való disztingválásával a társadalmi nemi egyenlőségre és a nemi sztereotípiák dekonstruálására törekszik.

Napjainkban elsősorban az első és második hullám radikális irányzata került a feminizmusról és a genderről kialakult társadalmi köztudatba. A feminista nő a róla kialakult sztereotípiák szerint ugyanis olyan attribútumokkal van felruházva, mint például férfigyűlölő, családellenes, szülésellenes homoszexuális szingli nő, aki férfiruhákban jár zsíros hajjal, és autókat gyújtogat meztelenül. A negatív attribútumokkal felruházott téveszmék különféle amerikai mintára kreálódott antifeminista csoportosulás melegágyai voltak, melyek a megalapozott ismeretek hiányában a gender és feminizmus ellen éppen azok célkitűzéseit (nők érdekeinek védelme társadalmi, etikai és szociális színtéren, társadalmi nemi emancipáció) hangoztatva érvelnek, a társadalmi nemet pedig a biológiaival azonosítják (homoszexualitásra való ösztönzés vádja). A kérdés komplexitását növeli, hogy az antifeminizmus egyes feltételezések szerint korántsem egy alulról építkező civil mozgalom, hanem sokkal inkább egy politikai indíttatásból (külföldről irányított?) manipulatív szervezet.