Hangoló /Karinthy: Capillária/

 

Türelmet vesztve a negyedik rokonhoz fordultam, egy zsidóhoz, aki átszellemült arccal mutatott az égre: felejtsem el, úgymond, az egészet, nem méltó dolog az Isten képére teremtett emberhez. Legjobb, ha a pusztaságba megyek, megszabadulni az ő kísértésétől. Ez volt a legrosszabb tanács. A misztikus aszkéták között rémesen éreztem magam, mindegyik a nők elől menekült, és rövid együttlét után kiderült, hogy életmódjukat, szemléletüket, bölcsességüket, egész világfelfogásukat sokkal jobban befolyásolta az a negatívum, hogy nekik nem kell a nő, mint az enyémet az, hogy kell. A nélkülözéssel úgy jártam, mint Gautama Buddha: sanyargatott testem sanyarú bölcsességet izzadt ki magából. Velük vagy nélkülük: - a pusztaságban is miattuk volt baj, míg rá nem jöttem, hogy sárgára fogyott bőrömmel sokkal kísértetiesebb vagyok, mint ő, a kísértő, aki elől menekültem - a pusztaságból visszatérve, hamar észrevettem, hogy a kísértő én vagyok. A rokonok egyre azt magyarázták, hogy milyen portéka a nő, mire való, hogy kell bánni vele, és mikor összezavarva és elkeseredve szakítottam velük, megértve, hogy nem tudják jóvátenni kettőnk viszonyát, amit akkor gyermekkorunkban elrontottak: egyenesen a nőhöz fordultam, kinyújtva békítő kezem, ő már nem fogadta el, duzzogva elfordult, vagy gúnyosan végigmért - talán meg volt sértve, lenézett és megvetett ostobaságomért, hogy ez nem előbb jutott eszembe - vagy talán el is felejtett közben, magára maradván, amíg harcoltam érte: önmagában találva meg a boldogságot, amit én nem tudtam nyújtani neki?