HALLGATÓK BESZÁMOLÓI

 

 

 

A tradíció mint feladat, avagy kerekasztal-beszélgetések az irodalom, a hagyomány  és a kultúra jegyében

 

2013. március 20-án és 21-én a pécsi Civil Közösségek Házában került sor A tradíció mint feladat előadássorozatra. Ahogy a rendezvény címéből is kiderül, a cél egyfajta szerepvállalás volt a tradíció kritikus ápolásában és továbbhagyományozásában, kérdéseinek megvitatásában.

A rendezvény szervezői gondosan összeállított programfüzettel és informatív köszöntővel fogadták a résztvevőket a Méhes Károly-teremben. Ezt követően családias hangulatú kerekasztal-beszélgetéssel folytatódott a délelőtti program, ahol Politika, trauma, közelmúlt –’56 címmel több a modern irodalomtörténetben jártas egyetemi oktató is megszólalt. Kisantal Tamás vezetésével Böhm Gábor és Bene Adrián beszélgetett az 56-os forradalom irodalmi diskurzusáról, a történelmi események hiteles megjelenítésének nehézségeiről. Böhm Gábor két 80-as években íródott szöveg felől közelítette meg a történeti hitelesség és a cenzúra kérdését. Galgóczi Erzsébet Törvényen belül illetve Nádas Péter Emlékiratok könyve című munkái kerültek górcső alá. Az 56-os forradalomról mint traumáról való beszéd jelenik meg ezekben a művekben oly módon, hogy a történelmi események csupán illusztrációi, háttérmozzanatai egy-egy személyes történetnek. AzEmlékiratok könyve kapcsán ugyanis elsősorban a test tapasztalata, a személyes tér kerül előtérbe, miközben a színfalak mögött zajlanak a történelmi események. A Törvényen belülc. regényben a leszbikus Szalánczky Éva halálának körülményei után kutat Marosi, miközben politikai események zajlanak a háttérben. Böhm Gábor az előadás során taglalta: a történelem elbeszélése miként jelenik meg a 80-as évek műveiben. Ezeket a fordulópontokat ugyanis nem lehet egy történetként elmesélni. Galgóczi Erzsébet és Nádas Péter munkáiban a nemi identitáson és a szexuális kódokon keresztül jelennek meg a történelmi események. A testiség tehát a politika allegóriájaként jut érvényre. A kérdés „csupán” az: miként tudunk úgy leírni egy történetet, hogy az ne közöljön direkten. A kerekasztal résztvevői erre keresték a választ, miközben érintették az egyes politikai diskurzusokat. Bene Adrián kifejtette: az 50-es évek reprezentációja kapcsán sarkalatos pont lehet, hogy a Kádár-korszak hatalmi résztvevői felhasználták a Rákosi-korszak hibáinak bemutatását. A rendszer kritikai feldolgozása az irodalomban és a filmművészetben is megjelenik Csurka István, Konrád György, Nádas Péter és Bodor Ádám műveiben, illetve a 70-es, 80-as évekbeli Rákosi-korszak-tematikájú filmekben (pl.: Angi Vera, Tanú). Az egyes politikai korszakok tematizálása gyakran felülkerekedik a linearitáson, a történelmet csupán szeleteiben láttatja. Ez a kérdésfelvetés már a kerekasztal-beszélgetés hallgató közönségét is aktivitásra buzdította, így az első szekció nyitó programját igen színesnek és interaktívnak érezhették a résztvevők.

Az előadások, beszélgetések azonban nem értek véget a kerekasztal zárása után, hiszen a vendégek frissítő ásványvíz, kávé és szendvicsek mellett folytathatták az irodalomról, kultúráról, filmművészetről, történelemről szóló eszmecserét.

Azt ezt követő kerekasztal-beszélgetés Gilbert Edit vezetésével tovább feszegette a tradíció kérdéseit, hiszen a „Határ(ok)on át”-ívelő témák olyan kultúrák irodalmát, szokásait érintették, mint az amerikai hagyományok, a lengyel mítoszok és önreprezentáció, az afrikai családregények. Vöő Gabriella a Roger Martin temetése címűnovella kapcsán a Labow-csata átértékelődéséről beszélt, vagyis arról, hogy az amerikai nemzetkép miként alakítható az egyes történelmi események átmitizálásával. Az úgynevezett „gyártott” hagyomány által a hivatalos történelemtudomány elvált a populáris történelemtudattól, vagyis a nacionalizmus, politikai érdekek és kulturális okok miatt az amerikai társadalom átírta múltját. Hasonló átírásokkal találkozhatunk Európában is (a holokauszt, az emigráció kapcsán).

Pálfalvi Lajos a lengyel mítoszok kérdéskörére hívta fel a figyelmet. A hagyományokról való gondolkodás igen aktív e nemzet körében, a múltra történő reflexió két nagyobb áramlatával szembesülhetünk. Az egyik a lengyel republikanizmushoz köthető, mely a történelmi múltból példákat keres a továbblépéshez. A másik gondolkodásmód a nemzet külső erőktől való meghatározottságát tekinti alapnak, egyfajta „függőség utániságról” beszél. Lengyelország ugyan a Said-típusú posztkolonizáció értelmében nem gyarmatosított, azonban hosszú időn keresztül függött a Szovjetuniótól. A kérdés a továbbiakban az: Lengyelország független döntéshozásra képes nemzetté válik, vagy továbbra is kiszolgáltatott marad.

Parrag Judit az afrikai családregények hagyományának kérdésfelvetéseivel kapcsolódott be a beszélgetésbe: többnyire női írók viszik színre itt a családtörténeteket, míg az európai irodalomban inkább férfiak szólalnak meg. A férfiak megjelenése női szerepekben pedig még érdekesebb terep lehet a családregények hagyománya szempontjából is.

A beszélgetést Túri Katalin zárta, aki Brodszkij tradicionális költészetfelfogásáról beszélt A költészet mint valóságnak ellenálló forma című esszéje alapján. Ismertetésében a költészet és a valóság, a költészet és a történelem viszonyának kérdései kerültek előtérbe, valamint a szabad vers problematikája (az ellene megjelenő érvekkel együtt) kapott szerepet.

Boros Ágnes

 

 

Múlt a jövőben

 

A tradíció mint feladat konferencia 2013. március 20-21-én került megrendezésre a pécsi Civil Közösségek Házában. Délelőttönként a PTE-BTK Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszék konferenciáját hallhattuk, míg délutánonként interdiszciplináris megközelítéssel foglalkoztak a tradícióval a meghívottak.

A megnyitó után Politika, trauma, közelmúlt – ’56 irodalmai címmel hallhattunk beszélgetést. Böhm Gábor és Bene Krisztián beszélgetését Kisantal Tamás moderálta. Böhm Gábor Galgóczi Erzsébet: Törvényen kívül és belül valamint Nádas Péter:Emlékiratok könyve című művéről szólt részletesebben.  Mindkét szöveg a Kádár-rendszer idején készült, amikor is nem volt megengedett az ’56-os forradalomról beszélni. Nádas nem értékeli az akkori eseményeket, a forradalom példa arra, hogyan van jelen a test ­a történésekben. A szerző nem mint történelmi eseményt meséli el a forradalmat. Galgóczi a kettős beszéd retorikáját alkalmazza: miképpen tudunk úgy elmesélni egy történetet, hogy valami mást is közöljünk közben, hogy az, akinek szól, meghallja, aki pedig betilthatja, ne értse. Galgóczi művében a politikáról való másként gondolkodás kifejezése a homoszexualitás allegóriájával történik. A beszélgetés során Bene Krisztián a kor irodalmából sorakoztat fel további műveket, melyek a politika által megteremtett helyzeteket dolgozzák föl. A rendszerváltás előtt nem lehetett nyíltan, őszintén beszélni ’56-ról, utána pedig művészi módon alig foglalkoznak vele. (A lektűrírók körében elő-előkerül.)

A rendezvény következő eseménye továbbra is az irodalmi hagyományok átíródásának témakörét ölelte fel, mindeközben megkezdődött az intézmény Kodály-termében Tuomo Lahdelma finn hungarológus kreatív írás-órája, mely a következő napon folytatódott. Tuomo Lahdelma az irodalomtudomány történeti áttekintésétől indult (mikor mi állt érdeklődésének középpontjában), érintette az író és társadalom viszonyát (az írónak az írás egyben megélhetés, üzlet is). Az írás és a jólét – egészség szempontjából való megközelítés szerint az írás egyfajta terápia – mely memóriaszabadító hatással bír, egyben a traumák feldolgozásának módja, ami  a professzor szerint közvetlen gyógyításra alkalmas. Az írás a közösség szempontjából is hasznos tevékenység, fejtette ki: a skizofrének munkaképtelenek, a társadalomnak sok pénzébe kerülnek, ellenben metaforikus gondolkodásuk miatt született költők. Tuomo Lahdelma azt vallja, a társadalomnak szüksége van az ilyenfajta beteg emberekre, hisz általuk kapunk választ arra, hogy kik is vagyunk. Az írás, főként a csoportos terápiák során egyre nagyobb figyelmet kap pszichiátriai szempontól, s az sem elhanyagolandó, hogy a társadalomnak jóval olcsóbb és humánusabb ez a módszer, mint a gyógyszeres kezelések.

Megtapasztalhattuk, hogyan is zajlik az irányított kreatív írás. A teremben jelen levőknek csendben el kellett mélyülniük, majd egy hozzájuk közel álló személyre gondolni, róla írni pár mondatot, majd ezeket bemutatni egymásnak. A résztvevők mélyen megnyíltak annak ellenére, hogy idegenek között voltak, legbensőbb érzelmeik törtek felszínre.

Közvetlenül ezután a Méhes Károly-teremben fiatal írók és költők tartottak felolvasást műveikből, illetve beszélgettek az írásról, az ahhoz fűződő viszonyukról.

15 órától diákok folytattak kerekasztal-beszélgetést arról, mi lehet az, ami meg fog változni a világban, az oktatásban. Véleményük szerint az interaktív tábla hagyomány lesz, a frontális oktatást fel kellene számolni, az irodalomórákon teret adni a kommunikációnak. A diákok egyetértettek abban, hogy bármennyire is korszerű a világ, a kézírás elsajátítása elengedhetetlen, ellenben középiskolában legyen mód egyéb technikai eszköz segítségével jegyzetelni, ha az gyorsabb számukra.

A középiskolások beszélgetése után az ellenkező oldal szempontjai kerültek megvitatásra: mit is szeretnének a pedagógusok átadni a diákoknak. Tuomo Lahdelma az írói mesterség elsajátításának folyamatáról beszélt, s arról, hogy a finn oktatásban valóban aktív szereplők a diákok, nem pedig passzív befogadók. Ezután a magyar középfokú oktatás témája került középpontba. Tuomo Lahdelma szerint a magyar oktatási rendszerben a hagyományok felülírják a kreativitást, így az nem képes a modernizációra. Horváth Viktor amellett érvel, hogy a költészet, a versírás gyakorolható, s az a leghatásosabb irodalomoktatás, ha még mielőtt a szerző neve elhangozna, a diákok begyakorolják a versformákat, mely számos előzetes mikrokutatást igényel.

Pethőné Nagy Csilla a konstruktív pedagógia fontosságát hangoztatja. A tanulás aktív tevékenység, kísérletezés, interaktivitás, melynek végén tanulói produktumok jönnek létre. A tanítás pedig egy időigényes fejlesztő folyamat. Priskinné Rizner Erika a történelemoktatás helyzetéről beszél: hagyományátadás történik, ugyanakkor sok forráselemzés szerepel az új típusú érettségiben, melynek gyakorlása ugyancsak időigényes feladat. Azonban a közoktatásban nem jut elég idő erre, így döntenünk kell: mennyiségi vagy minőségi oktatást akarunk.

A Waldorf-iskola képviselői szerint az irodalomtanításnak éppen a lényege, hogy a diákok cselekedve tanuljanak – erre nyújt kitűnő lehetőséget a drámapedagógia is. Meg kell szüntetni az éles határt a tanuló és a művész között, így, a személyes kötődés során alakul, válik gyakorlattá az élményalapú tanulás.

A modernizációban visszalépés történt. Diákközpontú, interaktív oktatási rendszert kellene Magyarországon kialakítani, melyben a pedagógust megbecsülik, akárcsak Finnországban.

A következő beszélgetés már az egészségtudat jegyében zajlott. Előadást hallhattunk az iskola és egészségre nevelés kapcsolatáról. Az egészségre való nevelés a NAT több műveltségterületén belül megjelenik: egészségtan, természetismeret, biológia keretében, védőnők óráin, sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni viszont az egészségre történő nevelésre, ugyanis mind alkoholfogyasztásban, mind dohányzási szokásokban élen járunk. Ezen kívül a felkészítés a szexuális életre is hagy kívánni valót maga után.

Ezután az egészséges életmódról mint divatról volt szó – divatként terjed a vegetarianizmus, illetve a paleolit táplálkozást is egyre szélesebb körben követik. Hallhattunk arról, hogy bizonyos kutatások bizonyították: különböző betegségek mögött hasonló típusú magánéleti konfliktus áll. Nem csak a mentális egészséggel javítható a fizikai egészség, hanem az egészséges táplálkozással is, illetve ez utóbbival fejleszthető a mentális egészség: a depressziónak gyakran a tápanyaghiány az oka.  A kötetlen beszélgetéssel végződő előadásokat követően az érdeklődők Leitrim Fancy koncerten vehettek részt a nap zárásaként.

A következő nap délelőttjén a Méhes Károly-teremben az önéletírás volt a téma, illetve iskolai alkalmazásának fontossága. A beszélgetésben Z. Varga Zoltán, Mekis János, Petres Gabriella előadásaiban elhangzik, hogy az önéletírás peremműfaj, egyszerre bír antropológiai és esztétikai értékkel. Az önéletírás és a kreatív írás keresztezése hasznos lehet börtönökben, drogosok rehabilitációs központjaiban, továbbá az oktatásban emigráns, bevándorolt tanulók számára is.

Petres Gabriella, aki Szlovákiában tanít, diákoknak szánt önéletírói projektjét mutatta be. A projekt szakkör keretében valósult meg, melynek céljai a következők: szövegértés és -alkotás, önkonstrukció és én-fejlesztés, illetve a nyelv működésének megismerése. A szlovákiai magyarok helyzetében a név kérdésének feldolgozása is fontos tényező identitásuk meghatározásának segítésére. A projekt célcsoportja pályaválasztás előtt álló fiatalok voltak. A projekt során sok gyakorlati feladattal találkoztak a diákok. Ezek között akadtak játékos feladatok is, melyek a tanulók én-meghatározásában segítették a diákokat. A projekt a konstruktív pedagógiai nézetek alapján épült fel RJR-modellben.

A rendezvény következő eseménye a Politika, trauma, közelmúlt tárgykörét tárgyalta, eközben egy másik teremben folytatódott az előző napi kreatív írás Tuomo Lahdelmával. Minthogy a résztvevők az előző naphoz képest cserélődtek, újra el kellett mélyülnünk, s ismét egy számunkra fontos személyre gondolnunk.  Ezután egy festményt idéztünk fel, erről írtunk, majd mindenki bemutatta, kire, mire gondolt, mit írt, s ezek kapcsán hosszas beszélgetésbe kezdtünk a felmerülő témákról, érintve így a verbalitás és a vizualitás viszonyát is. Nyilvánvalóvá vált, hogy a kreatív írásnak helye kell, hogy legyen a közoktatásban, hisz az fejlesztő és terapikus jelleggel bír.

A következő beszélgetés a Tradíció és megújulás a vallásokban címet viselte. A résztvevők érintették az egyes vallások viszonyát a környezetszennyezéshez, a globális problémákhoz, a családhoz, nőkhöz. Ezután Josephus Flavius és a zsidók kapcsolatáról hallhattunk egy rövid előadást: áruló volt-e vagy megmentő.

A délután fél 4-től kezdődő kerekasztal témája a nő helyzete, a női szerepmodellek volt. Különböző női szerepekről hallhattunk beszélgetést számos nézőpontból. A két napos rendezvény utolsó eseménye az életpálya-modellekről szólt. Szó volt a cigány kisebbség, a hozzájuk tartozó értelmiségiek életének nehézségeiről, arról, hogyan váltak értelmiségivé a nehéz körülmények között. Beszélgetést hallhattunk (és vehettünk benne részt) arról, hogyan lehet összeegyeztetni a modern nő életében a karriert és az anyaságot. Egyes résztvevők elmesélték, miképpen váltak nőként vezetővé, milyen nehézségekkel szembesültek pályájuk során.

Összefoglalva a Tradíció mint feladat című rendezvény interdiszciplináris jelleggel folyt: délelőttönként irodalmi konferencián ülhettünk, délutánonként más tudományterületek jelentek meg a kerekasztalokon. Az érdeklődőket büfé várta mindkét nap során. Az esemény kellemes hangulatban tárgyalta több nézőpontból a tradíciót: ami jó, azt tartsuk meg, ami pedig változtatásra szorul, azon változtassunk, a közoktatásban pedig ne hagyjuk, hogy a hagyományok felülírják a kreativitást.

Horváth Zsófia

 

 

Beszámoló a konferenciáról

 

A tradíció mint feladat

 

  A konferencián a március 20-i programokból volt lehetőségem szemezgetni.

Az első beszélgetésként meghirdetett Politika, trauma, közelmúlt- 56’ irodalmai c. szekciónak a második felére érkeztem oda, amikor éppen vita kezdett formálódni az ábrázolás, „élménybeszámolás” és visszaemlékezés hitelességéről. Talán nem is az volt a tét, hogy lehet-e hiteles, pontos egy kornak az ábrázolása, inkább az, hogy ez kinek az elvárása. Antropológiai, politikai, irodalmi, szociológiai szempontok is felmerültek, amelyek által árnyaltabban láttuk a kort és a problémát.

A legtöbb gondolat valamilyen formában „átcsordogált” az egyik szekcióból a másikba. Az első szekciót a másodikkal abban tudnám rokonítani, hogy a politika, az alárendelt szerepek és helyzetek illetve annak hatásai itt is központi szerepet kaptak a nép nyelvét, a férfi vagy női szakma elfogadottságát, a meghódított népek irodalmát tekintve. Itt, a Határo(ko)n átkerekasztal körül különböző kontinensek irodalmai közt cikáztunk egy amerikai novellából a jelenkori lengyel irodalmi életbe kerülve, folytatva Afrikával, végül a szabad versek helyét és létjogosultságát kerestük meg Brodszkijjal közösen. A költő feladata, mondja ő, hogy úgy írjon, hogy az elődei is értsék.

Ez a gondolat visszarímelt a nap folyamán még: de hogyan is írhatna úgy, ha nem tanulunk meg írni? Versírást a pedagógiába!, szólt Horváth Viktor válasza.

Hogyan állunk a poroszos múlttal? címet viselte az a szekció, ahol felmerült e kérdés. Számomra ez volt a legaktuálisabb, hiszen éppen most pillantunk bele a „tanárságba”. A beszélgetésen két hang dominált: a vágyé, hogy a költészet gyakorlara beépüljön az oktatásba akár, irodalomtanárok időt fordítsanak a versírás gyakorlására, tanítására, hiszen ugyanúgy tanulható ez is alapkészség-szinten, mint a rajz vagy a zene. Nem lehet, hogy akkor ez szinte külön tantárgy lenne?, merült fel bennem. Hogy van ez a finneknél? A minőségre vagy a mennyiségre kerül náluk teszik a hangsúly? Ez magyar sajátosság, hogy mi mindig emeljük a mérce lécét, szinte az egekig, és izzadunk alatta? Hiszen ha valamit mélységében is meg akarunk tanítani és általa élményt adni a diák számára, ez sok időt igényel, mert a tananyag mennyiségét sem csökkentjük a másik oldalról, s szenvedünk attól, hogy nem vagyunk képesek megugorni az emelt szinteket. Hogyan teljesítsük mindemellett az érettségi követelményeket? Milyen madár ez a mi poroszos múltunk, hogyhogy ismét visszaszáll az oktatási rendszerbe, vagy tán el se repült? Felmerült az a probléma is, hogy mennyire kap egyáltalán teret a valóságban egy tanár a különböző innovatív módszerek, technika alkalmazásához. Úgy érzem, ezen a ponton tényleg van okunk a panaszra és itt hangosabban szól az objektivitás a lelkesedésnél. Hogyan dolgozzon ki egy tanár napi hat óra tanítás mellett kooperatív vagy más munkafolyamatot, ha a többi osztálya elé is felkészülten akar odaállni. Nincs erre idő, mert minél inkább kiadja egy tanár a kezéből a feladatokat, az annál több szervezést igényel. Erre talán az megoldás, hogy szépen lassan, időről-időre egyet-egyet kell elkészíteni és azt elővenni… Ami pedig ennél is nagyobb probléma, hogy ezeket a módszereket a tanárnak jószerével nincs, illetve nem volt alkalma kipróbálni, hiszen a váltásnak az egyetemi képzésben kell kezdődnie. Ám ennek a bírálata nem tárgya az elemzésemnek, az viszont sokkal inkább, hogy a minőségi oktatásra mindenképpen meg kell találni az eszköztárat és nem hagyni, hogy a mennyiségi szempont követelménye maga alá gyűrje a tanárt. Én ebben láttam a beszélgetés konszenzusát. Emellett érvel a Waldorf-pedagógia és drámapedagógia, remélem, lesz lehetőségem ezeket a későbbiekben jobban megismerni.

Csurka Emese

Beszámoló

A Civil Közösségek Házában megrendezésre került, A tradíció mint feladat címet viselő konferencián szerzett élményeimről, tapasztalataimról szeretnék a következőkben néhány szót szólni.

A rendezvény magával ragadó miliőjébe az irodalmi hagyományok átíródásáról folytatott kerekasztal-beszélgetésen kapcsolódhattam be. Az előadók (Parrag Judit, Vöő Gabriella, Pálfalvi Lajos, Túri Katalin) kutatási területük néhány perces felvázolása után reflektáltak egymás gondolataira és válaszoltak a hallgatóság kérdéseire. Látszott, hogy mindegyiküknek nehezére esik ilyen röviden összefoglalni mondandóját, kár, hogy erre nem volt lehetőségük.

Személy szerint különösen Parrag Judit kortárs családregényekről szóló témafelvetése ragadott magával, őt még nagyon sokáig szívesen hallgattam volna. Téma iránti szeretete, előadásmódja el tudta varázsolni a közönséget (engem legalábbis biztosan). Az volt az érzésem, hogy még annyi jó regényt nem olvastam: legszívesebben azonnal egy könyvtárban lettem volna, ahol egyből ki is válogathatom az általa megemlített és általam még nem olvasott családregényeket.

Vöő Gabriella aktivitása, lelkesedése és mások témájához fűzött ötletei is inspirálóak voltak. Kutatási területe, az amerikai hagyomány egyes elemei ismerősek voltak számomra, hiszen BA-s szakdolgozatomat Edgar Lawrence Doctorow Daniel könyve című regényéből írtam. Az amerikai irodalommal az elmúlt időszakban nem volt alkalmam tovább foglalkozni, így különösen örültem, hogy újra hallhattam róla. (Az ember mindig örül, amikor egy konferencián kutatók szájából olyan is elhangzik, melyhez ő is konyít valamicskét.)

A kerekasztal-beszélgetés után fiatal írók-költők felolvasásán vettem részt, melyet Vilmos Eszter moderált. Jó volt látni, hogy csak a PTE Bölcsészkarán, az ismeretségi körünkben hány diák rendelkezik írói vénával, költői tehetséggel. Műveik közül egyesek igazán tetszettek, mások kevésbé. Véleményem szerint a szerzőknek az előadásmódjukon lenne érdemes a későbbiekben egy kicsit finomítaniuk, mert a felolvasás közben olykor olyan érzésem támadt, mintha nem vennék komolyan a szerepüket. Akármennyire is családias volt a konferencia légköre, a korábbiakban után időnként túlontúl is lazának éreztem némelyik szerző stílusát, hozzáállását.

Úgy tapasztaltam, kedves fogadtatásban lehetett része mindenkinek, aki erre a konferenciára ellátogatott. A rendezők a színvonalas program mellett szendvicsekkel és kávéval várták vendégeiket, ami – valljuk be – szintén hozzájárul a jó hangulathoz. Már csak azért is, mert információkkal feltöltekezve és egy megterített asztal mellett épp a kávés kancsóra várva az ember könnyebben megszólítja az ez idáig még számára ismeretlen mellette állót.

Néhányan bátran, mások félve toppantak be kisebb-nagyobb késéssel a rendezvény egyes moduljaira, vagy mentek el az adott egység vége előtt. Az embernek sokszor nem könnyű egy hétköznapból több órát kiszakítania. Jó volt, hogy a szervezők tárt kapukkal várták az érkezőket – szó szerint. Látszott, hogy ezzel a meghívott előadóknak sincs problémája: mindig örültek, valahányszor érkezett valaki.

A családias hangulat és a könnyed légkör mellett sok ismerős arc is fogadott a rendezvényen. Magyar szakosként ez nem is csoda. Az igazán kellemes meglepetést azonban a sok nem magyar szakos érdeklődő okozta. Úgy látszik, ennek a rendezvénynek sikerült összehívnia Pécs irodalom iránt érdeklődő fiatalságát. Több ilyen alkalomra lenne szükség!

Csányi Krisztina

A tradíció mint feladat

Beszámoló a konferenciáról

A Civil Közösségek Házában 2013. március 20-21-én megrendezett konferencia A tradíció mint feladat címet kapta. Ezen a témakörön belül hallgathatott a közönség érdekes előadásokat vagy éppen kerekasztal-beszélgetésbe kapcsolódhatott be, interaktívvá téve a diskurzust. Saját élményeimet, észrevételeimet szeretném megosztani a rendezvénnyel  kapcsolatban: sokszínűnek találtam témáit és előadóit tekintve is, hiszen egyetemi oktatók, középiskolai tanárok, egyetemi hallgatók, középiskolás diákok, pszichológusok, pszichiáterek szemszögéből ugyancsak megvilágítást nyertek a felkínált tárgykörök. Kiemelném még, hogy nagyon barátságos légkörben zajlott a dialógus: bárki akár közben is csatlakozhatott a kis termekben zajló beszélgetésekhez.

Az első nap első előadása, amelyen részt vettem, a Határ(ok)on át az irodalmi hagyományok átíródásával foglalkozott. Gilbert Edit moderálta kollégáit: Parrag Juditot, Vöő Gabriellát, Pálfalvi Lajost, Túri Katalint. Tíz percben kellett az előadóknak összefoglalniuk saját kutatási területüket ebben a témában. Talán a legérdekesebb számomra Vöő Gabriella megszólalása, aki egy novella interpretációján át prezentálta az amerikaiak hagyományokhoz fűződő viszonyát, valamint ’Amerika mint hagyomány’-felvetését. Kedvet kaptam a bemutatott könyv elolvasásához is.

A következő előadás, amin részt vettem a Hogy állunk a poroszos múlttal? címet viselte. Ezt különösen vártam. A tanárszakon, már a mesterképzés kezdetétől fogva nagy hangsúlyt kapott az oktatásban a módszertan: rengeteg technikát, eljárást tanultunk, mindenesetre azzal mindegyikünk szembesült, hogy az oktatásban változások indultak el (zajlanak most is), melyeknek köszönhetően a tanár újfajta szerepkörbe került. Nem is olyan rég még mi ültünk az általános iskolai és a középiskolai padokban, de már a mi oktatásunkhoz képest is érzékelhetőek ezek a változások. A gyakorlat alatt pedig szembesülhettünk azokkal a problémákkal, amelyeket a konferencián a középiskolai tanárok is említettek. Ez főként a minőség és a mennyiség kérdése. Sikerült elszakadnunk a poroszos múlttól, a tanárok (most a törvényi szabályozásoknak, kimeneti követelményeknek, így az érettséginek köszönhetően) mégis vesztenek szabadságukból. Hogy oktassunk hát? Tanulságos volt számomra, hogy olyan középiskolai tanárok tanácsait, nézeteit hallgathattam meg, akik egyöntetűen abban erősítettek meg, hogy a tanárnak a minőségi oktatást kell választania, érdemes tehát elszakadni a poroszos módszertől. Azonban az is világossá vált, hogy a módszertant tekintve nem minden tantárgynál alkalmazhatóak azonos mértékben ezek a fogások, ötletek, de ott is, ahol nem kínálkoznak nyilvánvalóan, érdemes és be is kell csempészni őket a diák kompetenciáinak fejlesztése érdekében. A fő irány pedig az, hogy hagyjuk gondolkodni a diákot, jöjjön rá maga az adott dologra, ne a tanár diktálja le a „tudnivalót”, mert így az nem rögzül. Ebben a megvilágításban pedig a helyes tanári kérdések válnak kulcsfontosságúvá, a tanári moderálás szerepe nő meg. (Ebben a félévben kezdtem el a tanítási gyakorlatomat és az egyetemen tanultak szerint én is próbálkoztam a csoportmunkával, kreatívabb feladatokkal és tapasztalnom kellett, hogy problémáim vannak az idővel, mennyire gyorsan eltelik 45 perc, amikor még annyi érdekességet lehetne az adott témával kapcsolatban felvillantani. Éppen ezért – magyar-történelem szakosként – főként Pethőné Nagy Csilla és Priskinné Rizner Erika hozzászólásai erősítettek meg, akik hasonló gondjaikról számoltak be.)

A második napba A családformációk és generációk című előadástól kezdve kapcsolódtam be. Szerepet kapott itt irodalom, pszichológia, saját tapasztalatok úgyszintén, új dolgokat is tanultam: eddig nem ismertem a különböző generációs jelöléseket (x, y, z generáció), s a hozzájuk kapcsolódó tartalmakat. Szintén a tanárszakra vetítve szembesülhettünk vele, mennyire fontos e generációs különbségek figyelembe vétele az oktatásban is. Nap mint nap szembesülhetünk vele, mennyi a problémás fiatal. A tanárnak, miközben fejleszti a diák képességeit az iskolában, egyúttal szociálisan érzékenynek kell lennie. Meddig terjed az ő feladata a nevelésben, milyen újabb kihívásokkal kell szembesülnie?

Az egyedülállónak és különlegesnek bizonyuló Női életpályamodellek című kerekasztal zárta számomra a konferenciát. Beavatottként éreztem magam, üdítő volt hallgatni egyetemi oktatóimat, ahogyan magánemberként őszintén beszéltek karrierjük építéséről. Visszakanyarodva az előző kerakasztal témáihoz: a család, a társ fontosságát hangsúlyozták. Nem könnyű elérni a céljainkat, de megfelelő támogatással, ambíciókkal, kitartással mégis célba érhetünk. Példát mutattak arra, hogy egy nőnek a karrierje érdekében nem kell lemondania a családról sem, bár azt elismerték, hogy több segítségre szorultak. A tanári szakma megbecsültsége sajnos nem megfelelő. A beszámolókból kiderült, hogy próbálkozni kell hivatásunknak a magánélettel történő összeegyeztetésével,.

Az előadások tanulsága számomra:

Előttünk is ez az út áll, problémákkal, sok megválaszolatlan kérdéssel, amelyet saját tapasztalataink és meglátásaink szerint kell megoldanunk, mindenesetre követünk tradíciókat, ami büszkévé tehet minket, egyúttal a szüntelen megújulás lehetőségeit és szükségességét sem szabad figyelmen kívül hagynunk.

                                                                                           Kádi Zsófia

 

 

Tradíció és újítás

 

Kreatívírás

• A professzor úr által tartott előadáson betekintést kaphattunk abba, hogy az egyes történeti korszakokban a szerző – mű – olvasó közül melyik állt a középpontban, valamint hallhattunk érdekes technikákról. Tuomo Lahdelma beszélt a szerzőség kérdéséről, arról, hogy mennyi külső hatás befolyásolja az írót vagy a költőt az egyes művek megszületése közben. Elmondta: az irodalom hatalmi intézmény, amiben a kiadóknak és a szerkesztőknek nagy hatása van a szerzőkre. Mindannyian tudjuk, hogy a szerkesztők gyakran változtatásokat kérnek a szerzőktől a szövegeken, ha szerintük nem elég érthetőek az olvasók számára stb. Azonban nem csak a kiadói intézménystruktúra van befolyással az alkotóra, hanem a történelmi események vagy egy barát vagy családtag is lehet inspiráló hatású. Ezra Pound pl. nagy hatással volt T. S. Eliot Átokföldje című művére. Az írás területén nagy változások mennek végbe a digitális világ folyamatos fejlődésével, hiszen az írók, költők ma már nem csak könyv-, hanem elektronikus kiadvány formájában is publikálhatják írásaikat. Az előadás következő részében egy a figyelmünket felkeltő írási technikáról, a „reggeli oldalról” esett szó. A technika lényege: rögtön ébredés után leírjuk az első dolgot, ami az eszünkbe jut. Ez az írásmódszer képes előhozni akár gyermekkori traumákat is s nagy hatással lehetnek rá az álmainkban látott képek. A traumák feloldásához kapcsolódik az álomnapló írása vagy az írásterápia alkalmazása. Ezek segítségével a professzor szerint képesek vagyunk közvetlen gyógyító hatást kifejteni önmagunkra. Végül pedig a skizofrénia és az írás kapcsolatáról beszélt az előadó: a skizofrének szívesen írnak és könnyen játszanak a szavakkal; született költők, ezt mutatja az is, hogy József Attilát először skizofrénnek gondolták. Finnországban gyógyszeres kezelések helyett írásterápiával kezelik a skizofréniát. Ennek oka többek közt az, hogy e módszer nem kerül olyan sok pénzbe az államnak, mint a gyógyszer, valamint azért is alkalmazzák, mert az önkifejezés és a csoportos munka segítségével a betegek sokkal könnyebben be tudnak illeszkedni a társadalomba.

A poroszos múlt

• Be kell vallanom őszintén, hogy ez volt az a beszélgetés, amit legjobban vártam a két nap programjából. Egyrészt azért, mert Priskinné Rizner Erikánál végeztem a féléves tanítási gyakorlatot történelemből, másrészt pedig már nagyon sokat hallottam Pethőné Nagy Csilláról és kíváncsi voltam az ő nézeteire is. Örültem annak, hogy olyan problémák merültek fel a beszélgetés folyamán, amelyekkel mint leendő pedagógus én is gyakran szembesülök és amelyek engem is aggasztanak. Az egyetemen sok módszert tanultunk meg arra, hogyan is kellene tanítanunk a diákjainkat, azonban a gyakorlatban szembesültünk vele: nem jutott elég idő minden egyes dologra, amit egy adott órára terveztünk. Ezekben az esetekben elgondolkodik az ember, miért is nem úgy működött a valóságban az óra, mint az elméleti síkú tervezéskor. Ilyenkor megrendül egy kicsit az önbizalmunk. A kerekasztal-beszélgetés abban segített, hogy megértsem, nem tudunk mindig az óraterveknek, tématerveknek és a tanterveknek teljes mértékig megfelelni. A minőség vagy a mennyiség örök kérdésére egyértelműen a minőség a helyes válasz és igyekszem ezt majd saját tanári személyiségem részévé tenni és a tanulóim számára átadni.

Tradíció és megújulás a vallásokban:

• A csütörtök délutáni előadás több szempontból is érdekes volt számomra. Középiskolai tanulmányaimat katolikus gimnáziumban végeztem, így jobban elmélyedhettem a vallás kérdéseiben és kíváncsi voltam, más egyházak képviselői hogyan gondolkodnak egyes témákról. Másrészt mint történészt is érdekelt a téma, hiszen a vallási nézetek részét képezik a történelemoktatásnak, Grüll Tibor előadásaival pedig már az egyetemen is találkozhattam, így előre tudtam: nagyon érdekes dolgokra számíthatunk. Élmény volt végig hallgatni Gál Károly személyes hangvételű történeteit és ezeket összevetni az egyetemi oktatók véleményével, valamint Rácz Géza nézeteivel is. Itt tennék egy rövid kritikai észrevételt. Tudom, hogy Grüll tanár úr azért vett részt a kerekasztalban, mert a könyvét mutatta be, viszont tudom róla, hogy szakértője a zsidó vallásnak és hagyományoknak, ezért szívesen meghallgattam volna azt, hogy pl. a zsidók mit gondolnak a nőkről vagy a globalizációs folyamatokról. Ami még nagyon tetszett, Vilmos tanár úr moderátori szerepe, kiválóan tudta irányítani a beszélgetést a kérdéseivel.

Családformák és generációk:

• Ez a beszélgetés is érdekes volt számomra, bár megmondom őszintén, kissé kaotikusnak éreztem. Keveredett egymással a szociológia, a pszichológia, a drogos fiatalok élete és egyéb élettörténetek, ami igalmasan hatott, csak néha nem tudtam, hogy hol is tartunk éppen. Izgalmasnak találtam az x, y, z generációról szóló beszélgetést, mert a gyakorlatban én is tapasztaltam ennek a létezését, így fogalomba öntve azonban még nem találkoztam vele. Azóta kaptam visszajelzést a diákoktól, akiket tanítottam és az egyikük véleményét idézném a témával kapcsolatban: „Nagyon jó volt, hogy használta a kivetítőt. Haladni kell a korral.” Ilyenkor felmerül a kérdés az emberben, hogy viszek órára képeket, zenéket, filmeket, de mi jöhet még? Milyen újdonságokkal kell majd még szembenéznem a tanári munkám során? Nagyon tetszett a drogosokkal foglalkozó férfi beszámolója is, valamint azé a lányé, aki arról beszélt: az ő örmény családjukban miben más a nők szerepe és milyen ellentmondások léteznek a vegyes, multikulturális családokban.

Vörös Virág

 

„A fény az éjszakában…”

 

A tradíció mint feladat-konferenciáról szeretném megosztani az észrevételeimet, tapasztalataimat, amelyre 2013. március 20-21-én került sor a pécsi Civil Közösségek Házában.

Másodéves hallgató vagyok a tanári mesterképzésben és ettől nem tudok elvonatkoztatni, amikor a konferencia tapasztalatait összegzem. Sajnos egyéb elfoglaltságaim miatt mindkét napon csak a délutáni programokon tudtam részt venni, azonban így is elmondhatom, hogy sok új és érdekes információval találkoztam.

Szerda délután hallhattuk a Hogy állunk a poroszos múlttal? címet viselő beszélgetést, amelynek során aktív és tapasztalt tanárok mondták el a véleményüket a kérdésről. Számomra mindenképpen megerősítés volt, hogy hasonló gondolatokkal, felvetésekkel találkoztam, mint amik engem is foglalkoztatnak a tanári hivatással kapcsolatban, leginkább a minőségi és mennyiségi oktatás kérdéskörében. Az egyetemi tanárképzésben számos módszerrel megismerkedtem már, azonban sokszor felmerült a kérdés: hogyan lehet a tanterveket betartani és ugyanakkor élvezetesebbé tenni a diákok számára a tanulást. Az érvényes követelményrendszer ugyanis nem teszi azt lehetővé, hogy egy-két alkalomnál többször legyen lehetőség kooperatív csoportmunkára, diákok véleménykifejtésére vagy akár „szabad beszélgetésre” egy adott témáról… legalábbis a legtöbb pedagógus így gondolkodik. Bevallom, engem is megérintettek már ezek a gondolatok, elbizonytalanodásomat azonban sikerült ennek a beszélgetésnek szétoszlatnia. Remek visszacsatolás és megerősítés volt, amit hallottam a pedagógusoktól (elsősorban Pethőné Nagy Csilla és Priskinné Rizner Erika gyakorolt rám nagy hatást, ami nem is csoda, hiszen történelem-magyar szakos hallgató vagyok).

Alkalmam nyílt meghallgatni az életmód-modellekről szóló kerekasztal-beszélgetést is. Az elmúlt időszakban Magyarországon és Pécsen végzett kutatások eredményei a témával kapcsolatban rám megdöbbentőek hatottak (főleg a gyerekek szexuális szokásairól tudósítóak (!)). Elgondolkodtatott az egyik alapfelvetés is: hogyan lehetséges az, hogy mai világunkban mindenki egészségesen szeretne élni és mégis egyre több a beteg ember? A beszélgetés kapcsán ijesztő volt belegondolni, hová tart a világunk és saját vagy akár közeli környezetünk egészsége. Pozitív élmény számomra, hogy Hajnal Klára és Pauncz Adrienn is megosztotta a közönséggel néhány személyes tapasztalatát, így a kétségek és rémisztő felismerések ellenére is elmondhatom, hogy ebben a témakörben is ott dereng a fény az éjszakában…

Csütörtökön szintén a délutáni programokon tudtam részt venni, először a Tradíció és megújulás a vallásokban című beszélgetésen. Érdekes volt, hogy több vallás felől közelítettek meg kérdéseket, egy időben több perspektíva tárult fel. Ami számomra valóban a „fényt” jelentette, az Gál Károly „élménybeszámolója”. Valószínűleg ennek a személyes hang, a hívek körében szerzett tapasztalatok megosztása az oka. A beszélgetés során valóban megelevenedett a megújulás a tradícióban. Szeretném azonban azt is megjegyezni, hogy bár Grüll Tibor könyve bemutatójának kapcsán volt jelen, érdemes lett volna néhány esetben megkérdezni a zsidó vallást illetően. Tudom, hogy az idő szűke miatt erre alig volt lehetőség, de biztos vagyok abban, hogy sok érdekes információval tudott volna szolgálni a hallgatóság számára.

A családformák és generációk témával kapcsolatban egy momentumot szeretnék megemlíteni, a beszélgetés utolsó részéhez kapcsolódva. Megleptek a különböző generációkról hallottak, őszintén bevallom, hogy eddig még nem találkoztam ezzel a megközelítéssel (x, y, z). Biztos vagyok abban, hogy tanárként nagyon fontos odafigyelni az egyes generációk sajátosságaira, így örültem volna, ha ez a téma egy kicsit nagyobb hangsúlyt kap. A felvetéssel kapcsolatban néhány kérdés fogalmazódott meg bennem: hová tart a világ? Tanárként milyen kihívásoknak kell megfelelni az eddigieken kívül? Meddig alakulhat még a tanárszerep? Van valahol fény az éjszakában?

A női életpálya-modellek pedig valóban unikumként hatottak, mint ahogy azt Gilbert Edit találóan megfogalmazta. Számomra a reményt jelentette, ami ott elhangzott. Font Márta beszámolóját szeretném kiemelni, hiszen rendkívül őszintén válaszolt a feltett kérdésekre.

Sokan és sok helyen figyelmeztették már a leendő tanárokat, hogy ez a pálya//hivatás nem túl hálás, megbecsülésben valószínűleg kevés részünk lesz. Nőként azonban még nehezebb, hiszen a gyermekvállalás miatt valamennyi időre kiesünk a „munka világából”. A beszélgetés során elhangozott őszinte beszámolók azonban bemutatták s számunkra előre vetítették azt, miképpen valósul meg ez a fajta egyeztetés a munka és a magánélet közt különböző élethelyzetekben, lehetőségek kereszteződésében.

Van fény az éjszakában.

Balázs Edina

 

Hol a válasz?

 

A konferencia során első élményem a Tuomo Lahdelma professzor úrral eltöltött kreatív írás-foglalkozáshoz kötődött. A kreatív írás a biblioterápia egyik eszközeként lehetőséget ad arra, hogy szó szerint „kiírjuk” magunkból a gondolatokat, papírra vessük fájdalmunkat, gyötrő emlékeinket, szembenézzünk életünk problémáival. A kreatív írás egyúttal arra is esélyt ad, hogy ne csak szembenézzünk múltunk, jelenünk sötét foltjaival, hanem megoldásokat is keressünk gondjainkra és a terápia segítségével túllendüljünk azokon. A professzor úr által vezetett foglalkozáson egy gyakorlati feladatot kellett megoldanunk. Olyan emberről kellett írnunk – akár címszavakban, vázlatosan is –, aki fontos a számunkra. Miután elkészültek a „munkák” életünk egyik fontos szereplőjéről, egymás között osztottuk meg gondolatainkat. Az eredmény számomra megdöbbentő és megrendítő volt, nem is azért, amit az egyéni elmélkedésem váltott ki belőlem, hanem azért, amilyen hatást rám mások története tett. Akkor éreztem meg, hogy a kreatív írás ilyen módjának valójában óriási ereje van, a tudatunk legmélyebb bugyraiba ás le. Az emberekből rég elfojtott, le nem zárt emlékeket, traumákat hozhat elő.

A következő szekcióban fiatal költők, írók (Mohácsi Balázs, H. Molnár Ákos, Zsupos Norbert és Hegedűs Krisztián) társalogtak arról, hogyan gondolkodnak saját írásukról, hogyan, milyen eszközzel (kézzel vagy számítógépen), milyen napszakban írnak. Elhangzott, hogy van, akinek az utcán jut eszébe egy gondolat és a telefonjába gyorsan lementi azt, hogy ne feledje el. Érdekes kérdések vetődtek fel a beszélgetés során, sokszor azt érezhettük, hogy a szekció részvevői sem tudnak pontos választ adni, hogy mit, miért írtak így és így egy adott versben, prózai műben. Tuomo Lahdelma a konferencia során az írók „működéséről” tartott előadásában is hangsúlyozta, hogy vannak olyan kérdések, amelyekre az író maga sem tud választ adni a műveivel, írói munkásságával kapcsolatban. Ez derült ki a kerekasztal-beszélgetésen is. Arra például, hogy milyen írók, költők voltak nagy hatással életükre, kiktől határolódnak el, mely szerzők azok, akiket egyáltalán nem olvasnak, hogy vélekednek a központozásról, a helyesírást alkalmazzák-e műveikben, miért igen, miért nem, néhány kínos másodperc után sem jött konkrét válasz. Szóba került, hogy foglalkoznak-e fordításokkal, írtak-e drámai műveket, ha nem, tervezik-e, kiknek a véleményére adnak a műveik kapcsán. Nagyon érdekesen hangzott Hegedűs Krisztián válasza, aki azt mondta: olyan emberek reakcióira ad, akik nem értenek a prózához, akik még nem beavatottak a prózaírás terén, csak a saját benyomásaikra, érzéseikre támaszkodnak. A szekció azzal indult, hogy a beszélgetőtársak felolvasták egy-egy művüket. Mohácsi Balázs említette, hogy neki van olyan verse, amit maga sem tud felolvasni, bár szerinte könnyebb úgy megérteni a költemény üzenetét, ha az ember maga olvassa el azt, mintha más tenné azt…. Ugyancsak Mohácsi Balázs mesélt egy ablakból kikönyöklő nénivel kapcsolatos sztorijáról. Elmondta, vannak olyan váratlan helyzetek, amelyek ihletet adnak számára, s a könyöklő néni látványa ilyen pillanat volt az életében, ezt több művében is megörökítette.

Egy különleges szekcióban, a diák-kerekasztalon általános és középiskolás fiatalok beszélgettek az iskolai életről és az irodalomról. Kérdésként merült fel, hogyan vélekednek a diákok az iskolában megjelenő új eszközök (digitális napló, interaktív tábla) használatáról. A technika ezen új vívmányaival az elmúlt időszakban nem minden tanárnak sikerült megismerkedni a diákok elmondása szerint, de leszögezték a gyerekek, ha látják az eszközökkel babráló, azt kezelni nem tudó tanárukat, akkor mindenképpen segítenek nekik. A beszélgetés során előkerült az amerikai példa, ahol az iskolákban a gyerekek számítógépen tanulnak és rögzítenek mindent. Tuomo Lahdelma professzor úr a kreatív írás-foglalkozáson említette: Finnországban egy ugyanilyen előadáson a hallgatók háromnegyedénél számítógép lenne, s nem papírra írnának, mint ahogy azt mi tettük. Ezek után a moderátor, Ferenczy Nikolett feltette a kérdést a kerekasztal résztvevőinek, hogy milyen könyvet vinnének magukkal egy elhagyatott szigetre. A válaszok között szerepelt a Biblia, Szabó Magda Abigél című regénye, Szabó Győző Toxikoma című könyve és Bear Grylls A vadon törvényei című munkája is. A felsorolásból látszik, hogy színes társaság verbuválódott össze ebben a kerekasztalban. A beszélgetők egyébként fiatal koruk ellenére nagyon komoly, mélyre szántó társalgást folytattak ebben a röpke egy órában. Lezárásként Ferenczy Nikolett Babits Mihály Csak posta voltál című versével búcsúzott a megjelentektől. Elgondolkodtató hozzászólással fejeződött be a beszélgetés, amely a verssel kapcsolatban fogalmazódott meg az egyik diákban: a világban mindenki nyomot akar hagyni, ezen változtatni kellene.

A diákok után a tanárok nyilvánultak meg arról: hogyan állunk a poroszos múlttal? Kimondva, kimondatlanul újra előkerült a jelenkori tanítás nagy dilemmája, a kooperatív tanulásszervezés. Ezzel kapcsolatban elhangzott, hogy minden idő és szervezés kérdése. Ezért gyakran a tanároknak a „csalás” eszközéhez kell nyúlniuk, innen elvesznek 1-2 órát, hogy másra több idő maradjon. Tuomo Lahdelma professzor úr beszámolt arról, hogy náluk, finneknél az oktatásban a tanulóból indulnak ki. Együttműködésre épül a finn tanítás, a tanároknak pedig megbecsült helyük van a társadalomban. Nem így nálunk, magyaroknál. A beszélgetés alatt szóba került a drámapedagógia módszere, amely kapcsán elhangzott, hogy nagyon kevés a drámaórák száma, ugyanakkor a személyiségfejlesztésre ez az egyik leginkább alkalmas eszköz. Horváth Éva, az ANK tanára emellett minden leendő és már dolgozó tanárnak azt kívánta, hogy ne éljünk, ne éljenek megfélemlítésben az új kerettanterv miatt. Mondta ezt azért, mert az új szabályozásban már mindenre kevesebb idő jut, s emiatt „ügyeskednie” kell az óraszámokkal minden tanárnak. Horváth Viktor a társalgás során a versírás jelentőségét emelte ki. Középiskolai tanárként fontosnak tartotta, hogy az órák keretében tevékenyen működjenek diákjai, ezért gyakran éppen versírással foglalatoskodtak a magyarórákon. Elmondta: a petrarcai szonett a gyerekek számára nagyon távolinak tűnik, és valójában nem is érdekli őket, hogy mi történt 600-700 évvel ezelőtt. A Török tükör szerzője ezért azt javasolta, írassunk velük szonettet, ismertessük meg a diákokkal, milyen szabályok alapján kell megírni azt, egyben gyakoroltassuk is be, így közelebb tudjuk hozni Petrarcát is a fiatalokhoz.

A konferencia második napja az önéletírással foglalkozó szekcióval indult. A kerekasztal számomra legizgalmasabb beszámolóját Petres Gabriella, egy szlovákiai község iskolájának magyartanára tartotta, aki egy 7-8 alkalomból álló irodalmi szakkört indított el iskolájában délutánonként. Elmondta, hogyan épült fel ez a szakkör, milyen eredményekkel zárták le a foglalkozásokat. Hangsúlyozta, nemcsak olyan gyerekek jelentkeztek a szakkörre, akik egyébként is nagyon jó eredményeket értek el, hanem olyan diákok is, akik rosszabbul teljesítettek. Gabriella elmesélte, a diákok nagyon élvezték az együtt töltött időt, a foglalkozásokat pedig többször úgy kezdték, hogy mindenki elmondta, hogyan érzi éppen magát, később a diákok külön kérték: ezzel induljon az óra. A délutáni „feltöltődések” során használt módszerek ismertetése után megtudtuk, a szakkörön önéletrajzi szövegek elemzésével is foglalkoztak. A foglalkozások célja az volt, hogy magukat és egymást is minél jobban megismerjék a tanulók. Egy érdekes feladat: minden diák elküldte tanárnőjüknek egy álma leírását, a többieknek pedig ki kellett találniuk, ki írhatta, kinek az álma lehet az. Emellett videókat készítettek, amelyekben saját magukról beszéltek, bemutatva életüket.

A legnépesebb kerekasztal a konferencia során a családformációk és generációk témakörben ült össze. Itt a legnagyobb szerepet – nem véletlenül – a szenvedélybetegekkel, főként a drogfüggőkkel foglalkozó előadó kapta. A legtöbb kérdés hozzá intéződött, nem csoda, hiszen ez az a terület, amelyről mindenki sejt valamit, de igazából senki sem tud semmit. Szemelyácz János hasonlatokkal érzékeltette, hogy lehet segíteni ezeknek a betegeknek: belelököm-e a vízbe, de a kérdés, hogy mennyire, mennyire segítek neki, odaadom az injekciós tűt stb. Elmesélt egy nagyon megdöbbentő történetet arról a betegéről, akinek a családja nem figyelt egyáltalán a fiúra, még azt sem vette észre, amikor a fiú beleállította a tűt az egyik ebédnél az asztalba. Egy másik meghökkentő tapasztalata azokhoz az anyákhoz fűződött, akik nem hiszik el, hogy gyermekük tiszta, már nem szenvedélybeteg, és ezzel tovább erősítik bennük a tudatot, hogy még mindig drogoznak, isznak stb. Megfogalmazódott a beszélgetésben az az ismert, de eléggé nem hangsúlyozható igazság, ami a szenvedélybetegek gyógyításában és az élet egyéb területein is, azt hiszem a leglényegesebb: tetteinknek mindig megvan a következménye, ami elől nem bújhatunk el.

Borovácz Tünde

 

Beszámoló a konferenciáról 

 

            „A tradíció mint feladat” című konferenciára 2013. március 20-21-én került sor Pécsett, a Civil Közösségek Házában. A szerdai napon déltől este hatig tudtam megjelenni.

Több beszélgetésen is részt vettem. Amíg nem érkezett meg Tuomo Lahdelma professzor, aki a „Kreatív írás” szemináriumot tartotta, bepillantottam a „Határo(ko)n át” című kerekasztal-beszélgetésbe, itt azonban csak a Vöő Gabriella által tartott, „Amerika hagyományai…” című kis szösszenetet tudtam meghallgatni. A többi felszólaló témája is érdekesnek bizonyult, de időközben megérkezett a professzor úr, s így nem maradhattam tovább.

A kreatív írás szemináriumnak várakozásokkal telve vágtam neki. Azt gondoltam, kapunk olyan tanácsokat, tippeket, módszertani segítséget, amelyekkel mi is bevihetjük a kreatív írást óráinkba, ha majd tanítani kezdünk. Nem egészen ez történt, legalábbis a szerdai napon.

A professzor úr először történeti áttekintéssel kezdte az órát, körülbelül 60 percet beszélt arról, mi is a kreatív írás, mire lehet használni. Nagyon érdekesnek bizonyult számomra a reggeli oldal módszere. Ez annyit tesz, hogy minden reggel ébredés után kezdjük azzal a napot, hogy vegyünk elő egy üres lapot és írjuk tele. Mindegy, miről, lehet ugyanazt az egy szót is ismételgetni. Az egyik kísérleti alany, aki kipróbálta a módszert, egyszer csak azt vette észre, hogy egyre inkább a gyerekkorában átélt traumák kerülnek a középpontba ezeken a reggeli lapokon, s azt is realizálta, hogy a kézírása is visszaalakult – gyermekkori önmagának írásává. Ez kicsit bizarrnak és ijesztőnek tűnt számomra, de arra a következtetésre jutottam, hogy terápiás jellege is lehet a kreatív írásnak.

Az elméleti bevezetés után jött a gyakorlat: egy számunkra fontos személyre kellett gondolnunk, és olyan szavakat írni a papírra, ami róla eszünkbe jut. (…) Teljesen olyan érzésem volt, mintha egy terápiás csoportban lennék. Az pedig különösen megrendített, hogy rögtön az első két ember egyből (…) kitárulkozott vadidegenek előtt, azonnal ilyen mély problémákat vetettek fel. Mintha már évek óta ott szunnyadna belül, de senkivel sem tudnák megbeszélni, „nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” alapon most viszont kiszakadt belőlük.

Az írószeminárium kiváltotta „sokk” után valóságos felüdülés volt hallgatni a fiatal írók-költők műveit. Itt éreztem igazán, hogy élővé vált az irodalom, hiszen mai fiatalok, közel velem egyidősek hozták és mutatták meg verseiket, novelláikat. A beszélgetés hatására kicsit utánanéztem a meghívott uraknak és egyből megfogott például Mohácsi Balázs mint mikor szomorú című verse. Idő hiányában sajnos nem tudtam még behatóbban tanulmányozni a feltörekvő művészek írásait, de mindenképpen szeretnék majd erre időt fordítani, mert úgy gondolom, megéri. Az egyedüli problémám az volt, hogy nagyon kellett fülelnem, a felolvasók által használt hangerő sokszor nem tűnt megfelelőnek.

A diák-kerekasztalt nagyon vártam, de sokszor éreztem úgy, hogy elkalandoztunk a témától és a címadó kérdésre tulajdonképpen nem kaptuk meg a választ. Ettől függetlenül hasznosnak gondolom ezt a beszélgetést, meglepett, hogy milyen választékosan, talpraesetten fogalmaztak, válaszoltak a tanulók.

Mivel elcsúsztunk időben, így már csak egy kerekasztal-beszélgetést tudtam meghallgatni, mégpedig a „Hogy állunk a poroszos múlttal?” címűt. Pethőné és Priskinné tanárnőkkel, valamint Horváth Viktor tanár úrral volt már szerencsém együtt dolgozni a korábbiakban, így a konferencia ezen szekcióját nagyon vártam. A mennyiség kontra minőség, mit tanítsunk, mit hagyhatunk ki, hogyan tanítsunk, kooperáció kontra frontális oktatás és egyéb igen hasznos témák kifejtése közben szó esett a PISA-felmérésekről, s mivel köztudott, hogy a finnek ebben élen járnak, Tuomo Lahdelma professzor úr jelenléte a beszélgetésen igen termékenynek bizonyult.

Nagy Fruzsina Dóra